Kifogytam a szóból mostanság.
Aztán jött a Valentin nap. Na, nem ez
ihletett meg, hanem a könyv, amit kaptam. Frances Mayes: Mindennapok
Toszkánában. Még nem értem a végére, de nem tudom hányadszorra,
ismét megnéztem a Napsütötte Toszkánát.
Zajlik a villa felújítása, és erről
automatikusan, akaratlanul is az elmúlt tizenkét év momentumai
jutnak eszembe.
Lassan tizenhárom évvel ezelőtt
vettünk egy régi-régi házat. Aki látta, dolgozott rajta, mai
napig emlegeti. A kertje olyan elhanyagolt volt, hogy a ház bejárata
elé bodzafa nőtt. Hogy a pinceajtón a régi tulaj monogramja is
ott van, az csak akkor derült ki, amikor a dzsungelt kiirtottuk
előle. És szép lassan előkerült a tízcentis földréteg alól a
járda, majd a három sor szőlő, melyeknek elszabadult indái egy
ötméteres fa tetején is hoztak termést.
Lassan haladunk, sok-sok történettel,
tanulsággal. Ezek az apró részletek a filmet nézve,
hallgatva megelevenednek.
„Mikor házat veszünk, van úgy,
hogy utólag megbánjuk. Csak mert idegesen kavarog a gyomrom és
mert hirtelen zokogni szeretnék, nem biztos, hogy hibáztam.”
Én bizony, mikor már megvettük és
újra végigmentünk rajta, elsírtam magam. Ilyen hülyeséget.
Aztán haladtunk, majd belefáradtam és elegem lett.
Folytattuk.
Abban a pillanatban, amikor a film a
fenti idézethez ért, végre a sok füstölgés után, fellobbant a
kályhában a láng. Ezt az időzítést így sok év után én jó
jelnek tekintem. Lassan-lassan, de csak sikerül.
„Mindenki tudhatja, hogy a régi
házak furán viselkednek. … A megbánáson úgy juthatunk túl, ha
tervet készítünk. Válasszunk ki egy szobát, és tegyük
magunkévá.”
Mi is így haladunk. Persze a római
istenek leszármazottait nem fogadjuk fel, de nekünk is van egy
hatalmas kapukulcsunk a hatalmas kapuhoz, és van csavaros
villanykapcsolónk is. És bőven van tennivaló és korlát. És az is igaz, hogy: „Minden házfelújításkor elkövetkezik az az idő,
amikor nem akarsz még egy tanácsot hallani.”
A lehető legjobbakat!
Kata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése