2013. február 18., hétfő

Mindennapok


Kifogytam a szóból mostanság.

Aztán jött a Valentin nap. Na, nem ez ihletett meg, hanem a könyv, amit kaptam. Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában. Még nem értem a végére, de nem tudom hányadszorra, ismét megnéztem a Napsütötte Toszkánát.

Zajlik a villa felújítása, és erről automatikusan, akaratlanul is az elmúlt tizenkét év momentumai jutnak eszembe.

Lassan tizenhárom évvel ezelőtt vettünk egy régi-régi házat. Aki látta, dolgozott rajta, mai napig emlegeti. A kertje olyan elhanyagolt volt, hogy a ház bejárata elé bodzafa nőtt. Hogy a pinceajtón a régi tulaj monogramja is ott van, az csak akkor derült ki, amikor a dzsungelt kiirtottuk előle. És szép lassan előkerült a tízcentis földréteg alól a járda, majd a három sor szőlő, melyeknek elszabadult indái egy ötméteres fa tetején is hoztak termést.

Lassan haladunk, sok-sok történettel, tanulsággal. Ezek az apró részletek a filmet nézve, hallgatva megelevenednek.

„Mikor házat veszünk, van úgy, hogy utólag megbánjuk. Csak mert idegesen kavarog a gyomrom és mert hirtelen zokogni szeretnék, nem biztos, hogy hibáztam.”

Én bizony, mikor már megvettük és újra végigmentünk rajta, elsírtam magam. Ilyen hülyeséget. Aztán haladtunk, majd belefáradtam és elegem lett. Folytattuk.

Abban a pillanatban, amikor a film a fenti idézethez ért, végre a sok füstölgés után, fellobbant a kályhában a láng. Ezt az időzítést így sok év után én jó jelnek tekintem. Lassan-lassan, de csak sikerül.

„Mindenki tudhatja, hogy a régi házak furán viselkednek. … A megbánáson úgy juthatunk túl, ha tervet készítünk. Válasszunk ki egy szobát, és tegyük magunkévá.”

Mi is így haladunk. Persze a római istenek leszármazottait nem fogadjuk fel, de nekünk is van egy hatalmas kapukulcsunk a hatalmas kapuhoz, és van csavaros villanykapcsolónk is. És bőven van tennivaló és korlát. És az is igaz, hogy: „Minden házfelújításkor elkövetkezik az az idő, amikor nem akarsz még egy tanácsot hallani.”  


A lehető legjobbakat! 

Kata