Pontot teszek a végére 2.

Mielőtt elmesélném gyönyörűséges olaszországi utunkat, elmesélem az előzményeket, amiket én is csak utólag tudtam meg. Olyan jókat nevettünk utólag ezeken! Mesteri szervezés volt. És hogy még a lányok is mindent titokban tudtak tartani! Le a kalappal előttük!

Zoli hétfőn reggel egy csokitortával jött vissza, amit Dóri jól elrejtett. A fék valóban melegedett, és már értem, miért volt annyira bosszús miatta. 

Nem gyanítottam semmit. Ahogy hetekkel ezelőtti dolgokból sem vettem észre semmit.

Egy alkalommal például keresetem Zoli pénztárcáját a táskájában. Első ránézésre nem láttam benne, tovább meg nem kerestem a kábeldzsungelben. Ő meg ijedten kérdezte a nyitott táska láttán, hogy mit kerestem, és mit találtam, és biztos, hogy semmi mást? De, ugye a lényeg nem volt ott, nekem meg más onnan nem kellett. Pedig ott lapult a térkép és egy titokzatos boríték, amit csak később, az út során kaptam meg. 

A sógornőmmel beszéltünk másnap telefonon, és kérdezte, hogy már mindent tudok-e, és mit szólok hozzá. Boldog vagyok, stb. Valami sugallat folytán, nem szólta el magát a boríték tartalmáról. Mert ő a mindenről alatt azt is értette, én meg még csak nem is tudtam róla.

A fényképezőt Réka rejtette el. Anyuék is tudtak az egészről. A húgom egyszer elszólta magát, de nem tűnt fel, mert hónapok óta azzal viccelődtünk a kert kapcsán, hogy elmegyünk Toszkánába traktort venni.

Ekkor már napok óta megszállottan kerestem üdülési lehetőséget. Idén én mondtam, hogy ne menjünk Balatonfüredre, de július elejére már nagyon-nagyon bántam. Gyorsan lefoglaltam egy lillafüredi szállást, Zolit meg kész tények elé állítottam. Vegyen ki szabit, mert ekkor és ekkor megyünk. És volt még tartalékban két másik, amiről nagyon-nagyon gyorsan lebeszélt. Utólag mondta, hogy lefőtt, amikor szervezkedésbe kezdtem.

Persze összeáll a kép ezekből az apró jelekből, beszédekből. De július 8-a délutánjáig az ég világon nem sejtettem semmit. Kedden még vásároltunk, pénzt váltottunk. Július 10-én hajnali 4-kor útra keltünk. Régen éreztem efféle izgatottságot.

folyt. köv.

A lehető legjobbakat! 

Kata

Pontot teszek a végére

Július 8-a, hétfő, mozgalmas napnak néztem elébe. Délután négyre kellett mennem a fogorvoshoz. Ez volt az utolsó alkalom, már nagyon elegem volt a kezelésből. Reggel Zoli elment kocsival dolgozni. Úgy volt, hogy du. megyek Pestre vonattal, aztán együtt jövünk haza. Szóval, Zoli elment dolgozni, de kb. félóra múlva belépett morogva az ajtón, hogy már megint vacakol a kocsi, melegszik a fék, inkább visszafordult, átviszi a szerelőhöz.

Úgy alakult, hogy délután együtt mentünk Pestre. Jó sok döcögőn áthajtottunk, hogy a fékben valami rugó kipattanjon. Rendeződött. Hamar végeztem. Indultunk haza, de nem a megszokott úton. Kérdeztem is, hogy ide nem kell-e matrica, mire Zoli azt mondta, hogy van, még korábban vette, amikor az anyukáját Debrecenből vitte a balatonfüredi szívkórházba. Jó.

Mondtam, hogy Irsán - a szomszéd faluban - álljunk meg kenyérért. Mikor elhajtottunk a falu mellett, gondoltam, majd Bercelen veszünk, még ott is nyitva lesz a bolt. De a berceli lehajtón sem mentünk le. Mondtam is, hogy egy kenyérért nem kellene Ceglédre menni.

A ceglédi állomás parkolójában egészen világos volt, hogy valaki jön hozzánk. Hangosan filóztam. Mivel hárman férnek be hozzánk, talán a bátyám jön a gyerekekkel. Vagy a sógornőm a gyerekekkel. A férje úgyis Pesten dolgozik, eljön ő is, és találkoznak nálunk. Gyanítottam, hogy az anyósom nem ülne még vonatra a gyerekekkel öt héttel a szívműtétje után. Zoli persze csak somolygott. Anyósom jött egyedül. :)

Mikor haza értünk, a lányok már kint a kertben terített asztalnál fogadtak minket. Torta, pezsgő. A 40. születésnapomon köszöntöttek fel, bár az csak egy nappal később van.

Hogy mit kaptam? Kaptam egy csajos, lila metszőollót, ami csakis az enyém. Ruhaféléket, kozmetikumokat, édességet, "valamiremajdelköltöd"-öt. Kaptam egy olasz szótárt és térképet Toszkánáról. Ez nem lepett meg, mert tudtam, hogy tudják, mennyire szeretem Olaszországot. Nem ez volt az első alkalom, hogy útikönyvet kaptam. Ami viszont meglepett, hogy kaptam egy édibédi kis fényképezőt. Nagyon szeretek fényképezni, rögtön le is fényképeztem a csapatot. Örültem.

Aztán felvágtam a tortát, koccintottunk, és leültünk beszélgetni.

Ekkor Zoli megkérdezte, hogy még mindig nem esik le, hogy miért kaptam térképet, szótárt, fényképezőt, és miért hívott bébiszittert?

Azt éreztem, ilyen nincs, az nem lehet. Annyira nem volt valóságos!  Július 10-én indultunk Zolival ketten öt napra Olaszországba, Toszkánába, Volterrába. Még most, írás közben is elfog a sírás.

Folyt. köv.

A lehető legjobbakat! 

Kata